Van, amikor a szeretet sem segít elkerülni a családi tragédiát

Már látható a hazai mozikban Sophy Romvari Blue Heron – Egy nyár emléke című kanadai-magyar koprodukcióban készült filmje. Az alkotás elnyerte a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb első filmnek járó elismerést, Torontóban pedig a legjobb kanadai felfedezés díját ítélték oda neki. Nem véletlenül, Romvari mozija fontos témákat (mentális zavar, család és gyász) jár körbe, miközben rendkívül erős, költői képi világgal bír.

A történet szerint valamikor a '90-es évek végén, egy Kanadában élő magyar család a Vancouver-szigeten talál új otthont. Legfiatalabb gyerekként a nyolcéves Sasha (Eylul Güven) nem annyira érti, de annál inkább érzi a család rejtett és olykor felszínre kerülő feszültségeit, nehézségeit. A film második részében már a felnőtt Sashát (Amy Zimmer) látjuk, aki a régmúlt nyár emlékeiből próbálja felfejteni legidősebb testvére, Jeremy (Edik Beddoes) egyre veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb és különös viselkedése mögötti okokat és titkot.

Arra keresi a választ, hogy megelőzhető lett volna-e bátyja tragikus sorsa, és ha igen, akkor miként.

A rendezőt, Sophy Romvarit – aki nem mellesleg a legendás magyar díszlettervező, Romvári József unokája – saját elmondása szerint az emlékezet bizonytalansága foglalkoztatta, illetve az a kérdés, hogy mennyire lehet megbízni az emlékeinkben. Szerinte mozija egyszerre szól az erre tett kísérletről és annak lehetetlenségéről:

az emlék rekonstruálható, de mindegyre halványodik és nehezebben megragadható.

Fontos megjegyezni, hogy a Blue Heron – Egy nyár emléke nagyon személyes alkotás, hiszen az első filmes rendező lényegében saját családi drámáját vitte vászonra: bátyja hasonló élményeket élt át, mint a filmben látott kamasz.

Az alkotás egyik központi kérdése, hogy az emlékezés, az események minél pontosabb rekonstrukciója révén képessé válunk-e arra, hogy feldolgozzunk, elengedjünk egy lelkileg megterhelő, éveken át ható tragédiát. Romvari filmje szerint a megoldókulcs az alkotás.

A művészet, a filmkészítés és az események rekonstrukciója együttesen segít hozzá az elengedéshez, még akkor is ha nem kapunk egzakt válaszokat.

Hogyan is kaphatnánk ennyi év távlatából? A nemzetközi kritikák rendre arról írnak, hogy a film Jeremy hiányának továbbéléséről, illetve arról szól, hogy vannak olyan családi tragédiák, amelyeket sosem lehet teljesen megérteni és lezárni. De a film azt is üzenni, hogy sosem késő szembenézni a múlttal, még akkor sem, ha ebből nem születik teljes körű feloldozás.

Szerintem legalább ilyen fontos, lényegi, de a recenziókban ezidáig talán kevésbé tárgyalt eleme a mozinak maga Jeremy,